Tipegő mesét olvas

Ma este történelmi pillanatunk volt. Legalább tíz perces. Fürdés és öltözés után a Tipegő kikapta Fecsegő kezéből az aktuális kedvenc mesekönyvet, és ellentmondást nem tűrően közölte: "Én mesélek, ééén, ééén!"

Én zavarba jöttem, mert azt hittem, ő akarja tartani a könyvet, mint tegnap. Akkor ő ült középen, de ma nem. A mese testvér általi élvezhetősége így meg erősen csökken. Fecsegő nyomban meg is sértődött. Tipegőt mindez hidegen hagyta, már be is rántotta ölébe a könyvet, fellapozta a második mesét, és azonmód bele is kezdett. S hogy hogy mesél egy éppenhogycsak-kétéves minálunk? Hát így:


"Sétáttak. Sétáttak. Bokonnál sítt. Bokonnál sítt."
(maga mindent kétszer mond? maga mindent kétszer mond? jobb esetben csak kétszer, igen. egyébként ennél a résznél hosszasan kaparni kellett egy körmével a bokrok közepét a lapon.)
"Valaki sítt. Jaj-jaj. Gobba. (=gomba) Gobba sítt. Mettalátták. Gobba voót. Niccs kalapja. Hoó van kalapja? Nem tudom. Hosztak neki kalapot. Ez miii, Anya? Ez? Ez? Ez? Ez? Ez?"
(itt fel kellett sorolnunk a mesében szereplő mind a 6 kalapfajtát. angyalian mosolygott hozzá, pont, mint egy tanárnő, ha tetszik neki, amit hall.)
"Gobba itt nem sítt. Gobba itt dü-ös. Gobbának ez kicsi. Gobba megint dü-ös. Gobba mééges. Gobba nagyon méérges. Gobba nem tudom micsinál. Ebbújnak Bogyóék. Bogyón sapka van. Messzámolom, Anya. Négy, hat, nyolc, kilecc. Kilecc sapka van rajta, Anya."
(tudom, ő sem lenne jó pénztáros... sebaj. tengerbiológus még lehet belőle :))
"Gobba nem sír. Gobba nem síír. Gobba nevet. Gobba nevet. Megvan kalapja. Megvan kalapja. Piíros kalapja van. Ráteszik. Gobba boódog. Gobba integet. Gobba boódog. Bogyó boódog. Babóca boódog. Nevetnek. Miidekki nevet. Joó van. Széép van miiden."
(igen. telitalálat. Bartos Erika könyve(i) nálunk is nyerők.)


Meg kell írjam, pár napja észlelgetek már arra utaló jeleket, hogy lassan szeretne Tipegő is mesélni, mégsem gondoltam, hogy ma ilyen elementáris erővel tör rá a kibontakozás igénye. Ráadásul olyan természetesnek éreztem a dolgot, hogy el is felejtettem megdicsérni érte őt. Remélem, legalább boldogságban fürdő arcunk látványa kárpótolta szegényt.
Majd reggel újra olvastatok vele, és akkor összepuszilom.
Jóó?

Kioktattam Anyát

Képzeljétek, Anya ma valami nagyon balgát mondott. De jól kioktattam. Arról volt éppen szó, hogy a Parkon át jövünk majd holnap haza, pont ott, ahol november végén mókust láttam Apával. Ennek módfelett megörültem, mert -mint mondtam is- még soha az életben nem láttam olyan közelről mókust, mint akkor és ott. Remélem, holnap is látni fogok egyet.
Na szóval. Mikor ezt épp kibeszéltük, Anya hozzám hajolt, és ezt kérdezte:
- Ugye, milyen szépséges, pici, fekete gombszeme volt a mókusnak?
Ezt nem hagyhattam annyiban. Csak úgy csattant a helyreigazításom a levegőben:
- Anya! Nem van gombszeme a mókusnak! Ő egy élő mókus!
Hát nem igazam van??

Villamosok villamosa

Valami egészen rendkívülit láttunk ma hazafelé jövet az oviból. Csillogott és villogott, és még csengetett is. Minket elbűvölt. Megnézitek Ti is?

Vonzalmunk a lilához

Az úgy volt, hogy még novemberben elmentünk kedvenc antikváriusunkhoz, egy rövid gárdonyi látogatásra. Kis bolt, dugig tele különlegesebbnél különlegesebb könyvekkel (mondjuk a legtöbb könyvtár elbújhat a dráma-szekciója mellett - nélküle az egyetemen se tudtam volna helyt állni anno), olyannyira, hogy ha a lányokkal átbogarásznánk 2-3-4 mesekönyvet, amíg Apa bebarangolja a történelmi-szépirodalmi-természettudományos és fantasy sarkokat, hát, olyankor bíz előfordul hogy egy könyvhalom tetején trónol az egyik lány :)
Na szóval, mint írtam, november volt, és mi, felnőttek jól eső borzongással vártuk, hogy ismét elborítson minket a könyvek illata. Ezúttal azonban a két csemete is így érezhetett, mert a Fecsegő rögtön a gyerekkönyv-toronyhoz ment, és teljes odaadással vetette bele magát a kutatásba. A Tipegőt sem kellett azonban félteni, legalább olyan gyorsan előretrappolt, majd éles sikongatással, diadalittasan mosolyogva hozott nekünk egy könyvet -a felnőtt szakaszból:
-Lilá! Lila! Lilá! Lilaaaaaa!!!!
Mondjuk, ez is egy szempont, ha könyvet akarunk, nem?

Heti aranyköpések rovatunkból

Sorozatunkat folytatjuk. Ezzel éppen most -így ebéd végén- örvendeztetett meg a Tipegő.
"Ettem, Apa. Mettöllöm kezem Anyába, Apa. Mettöllöm kezem Anyába, Apa. Jóóó?"

Mit kaptam Mikulásra?

Mi mást? Egy sipkát. Bizony, Mikulás egyik csákóját. Örökbe. Már, ha bírja addig.
S hogy hogy csinálta ezt azAnyja? Majdnem teljes titokban.
Beszerzett a sarki hobbyboltból egy lepedőnyi méretű vörös kartont, néhányszáz "vatta-pompom"-ot, gumis cérnát, és egy zacskónyi hungarocell-hópelyhet. Aztán a konyha egy üres és tiszta sarkában kiterítette a kartont, ráskiccelt kb. 8 csákót, majd kivágta őket.

Ezután térbelivé alakítás következett, majd tíz perc szünet: azAnyja ugyanis megivott egy pohár teát. Felvidultunk. Ekkor előkapta a hobbyragasztót, és másfél perc alatt 1-1 vattapompom-ot biggyesztett minden csákó tetejére, majd ugyanennyi idő alatt felhelyezte a hópelyheket és a használathoz nélkülözhetetlen, méretre vágott gumis cérnákat is egy-egy gyors duplacsomóval. Telerakta a konyhaasztalt az elkészült csákókkal, és ellágyult tekintettel méregettük mai művét. Na ugye, hogy született művészek vagyunk?!

Szerintetek van még olyan ismerősünk, aki nem kapott belőle?

Heti aranyköpések rovatunkból

E héten először is egy kedves barátnőm kislányának "köpését" osztom meg itten, mely így hangzott:

Esteledett már az idő, a kis család éppencsakhogy hazaért az óvodából, és éppencsakhogy bevackolódtak a szobába. A kislány repült anyja ölébe, karjaival szorosan átölelte az imádott lény nyakát, arcát a másik vállgödrébe fúrta, és így szólt:
"Anya, Anya! Úgy hiányzoltál! Nagyon szeretlek. Egész nap úgy hiányzoltál! Mi az, hogy "hiányoztál", Anya??"