Nagy fogzásaink közepette muszáj elmesélnem egy másik hölgy kalandját is a fogtündérrel. Előbb írtam, hogy mi nem vezettük be ezt a kalandot - nem vágytam erre több okból sem. Leginkább a folytonos ajándékozás miatt sem - azt szeretném, hogy még tíz év múlva is tudjon örülni egy ajándéknak. Másrészt azért sem, mert emeletes ágyon alszanak a lányok, és szerintem nem poén, ha a kicsi nyakába zubog éjjel a nagy meglepetése felülről...
Szóval, a másik hölgy, akinek kalandja van, egy dadus. A Kicsi óvodájából.
Történt egyszer, hogy délután, amikor mentünk volna ki az épületből, szembejött velünk. Takarított. Amikor meglátta a lányokat, őszinte, nagy örömre nyílt a szája. Kedvesen beszélt az ismerős kicsi lányhoz, és módfelett örült a nagyobbiknak (is). A két lánynak elnyílt a szája. A Kicsi hangosan, a Nagy halkan és óvatosan közölte, hogy "Anya! Ennek a néninek nincsen foga!!" Én szépen elsüllyedtem, még akkor is, ha tudtam, hogy ilyen aprócska bakik bármikor előfordulhatnak, még gondos nevelés ellenére is... A dadusnak viszont szeme se rebbent. Csak a mosolya lett még fényesebb. A szeme csillogni kezdett, miközben egészen közel hajolt a lányokhoz. Úgy nézett ki, mint aki valami különleges titkot akar megosztani velük. Azt is tette. Azóta is imádom érte. A titkos mondandó ugyanis így hangzott:
"-Valóban nincs fogam, lányok. Tudjátok, jött a fogtündér, és mindet elvitte. De a túróba is, MÉG EGYET SEM HOZOTT VISSZA!!!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése