2011. december 20., kedd

Tipegő mesét olvas

Ma este történelmi pillanatunk volt. Legalább tíz perces. Fürdés és öltözés után a Tipegő kikapta Fecsegő kezéből az aktuális kedvenc mesekönyvet, és ellentmondást nem tűrően közölte: "Én mesélek, ééén, ééén!"

Én zavarba jöttem, mert azt hittem, ő akarja tartani a könyvet, mint tegnap. Akkor ő ült középen, de ma nem. A mese testvér általi élvezhetősége így meg erősen csökken. Fecsegő nyomban meg is sértődött. Tipegőt mindez hidegen hagyta, már be is rántotta ölébe a könyvet, fellapozta a második mesét, és azonmód bele is kezdett. S hogy hogy mesél egy éppenhogycsak-kétéves minálunk? Hát így:


"Sétáttak. Sétáttak. Bokonnál sítt. Bokonnál sítt."
(maga mindent kétszer mond? maga mindent kétszer mond? jobb esetben csak kétszer, igen. egyébként ennél a résznél hosszasan kaparni kellett egy körmével a bokrok közepét a lapon.)
"Valaki sítt. Jaj-jaj. Gobba. (=gomba) Gobba sítt. Mettalátták. Gobba voót. Niccs kalapja. Hoó van kalapja? Nem tudom. Hosztak neki kalapot. Ez miii, Anya? Ez? Ez? Ez? Ez? Ez?"
(itt fel kellett sorolnunk a mesében szereplő mind a 6 kalapfajtát. angyalian mosolygott hozzá, pont, mint egy tanárnő, ha tetszik neki, amit hall.)
"Gobba itt nem sítt. Gobba itt dü-ös. Gobbának ez kicsi. Gobba megint dü-ös. Gobba mééges. Gobba nagyon méérges. Gobba nem tudom micsinál. Ebbújnak Bogyóék. Bogyón sapka van. Messzámolom, Anya. Négy, hat, nyolc, kilecc. Kilecc sapka van rajta, Anya."
(tudom, ő sem lenne jó pénztáros... sebaj. tengerbiológus még lehet belőle :))
"Gobba nem sír. Gobba nem síír. Gobba nevet. Gobba nevet. Megvan kalapja. Megvan kalapja. Piíros kalapja van. Ráteszik. Gobba boódog. Gobba integet. Gobba boódog. Bogyó boódog. Babóca boódog. Nevetnek. Miidekki nevet. Joó van. Széép van miiden."
(igen. telitalálat. Bartos Erika könyve(i) nálunk is nyerők.)


Meg kell írjam, pár napja észlelgetek már arra utaló jeleket, hogy lassan szeretne Tipegő is mesélni, mégsem gondoltam, hogy ma ilyen elementáris erővel tör rá a kibontakozás igénye. Ráadásul olyan természetesnek éreztem a dolgot, hogy el is felejtettem megdicsérni érte őt. Remélem, legalább boldogságban fürdő arcunk látványa kárpótolta szegényt.
Majd reggel újra olvastatok vele, és akkor összepuszilom.
Jóó?

Kioktattam Anyát

Képzeljétek, Anya ma valami nagyon balgát mondott. De jól kioktattam. Arról volt éppen szó, hogy a Parkon át jövünk majd holnap haza, pont ott, ahol november végén mókust láttam Apával. Ennek módfelett megörültem, mert -mint mondtam is- még soha az életben nem láttam olyan közelről mókust, mint akkor és ott. Remélem, holnap is látni fogok egyet.
Na szóval. Mikor ezt épp kibeszéltük, Anya hozzám hajolt, és ezt kérdezte:
- Ugye, milyen szépséges, pici, fekete gombszeme volt a mókusnak?
Ezt nem hagyhattam annyiban. Csak úgy csattant a helyreigazításom a levegőben:
- Anya! Nem van gombszeme a mókusnak! Ő egy élő mókus!
Hát nem igazam van??

2011. december 19., hétfő

Villamosok villamosa

Valami egészen rendkívülit láttunk ma hazafelé jövet az oviból. Csillogott és villogott, és még csengetett is. Minket elbűvölt. Megnézitek Ti is?

2011. december 17., szombat

Vonzalmunk a lilához

Az úgy volt, hogy még novemberben elmentünk kedvenc antikváriusunkhoz, egy rövid gárdonyi látogatásra. Kis bolt, dugig tele különlegesebbnél különlegesebb könyvekkel (mondjuk a legtöbb könyvtár elbújhat a dráma-szekciója mellett - nélküle az egyetemen se tudtam volna helyt állni anno), olyannyira, hogy ha a lányokkal átbogarásznánk 2-3-4 mesekönyvet, amíg Apa bebarangolja a történelmi-szépirodalmi-természettudományos és fantasy sarkokat, hát, olyankor bíz előfordul hogy egy könyvhalom tetején trónol az egyik lány :)
Na szóval, mint írtam, november volt, és mi, felnőttek jól eső borzongással vártuk, hogy ismét elborítson minket a könyvek illata. Ezúttal azonban a két csemete is így érezhetett, mert a Fecsegő rögtön a gyerekkönyv-toronyhoz ment, és teljes odaadással vetette bele magát a kutatásba. A Tipegőt sem kellett azonban félteni, legalább olyan gyorsan előretrappolt, majd éles sikongatással, diadalittasan mosolyogva hozott nekünk egy könyvet -a felnőtt szakaszból:
-Lilá! Lila! Lilá! Lilaaaaaa!!!!
Mondjuk, ez is egy szempont, ha könyvet akarunk, nem?

2011. december 16., péntek

Heti aranyköpések rovatunkból

Sorozatunkat folytatjuk. Ezzel éppen most -így ebéd végén- örvendeztetett meg a Tipegő.
"Ettem, Apa. Mettöllöm kezem Anyába, Apa. Mettöllöm kezem Anyába, Apa. Jóóó?"

2011. december 15., csütörtök

Mit kaptam Mikulásra?

Mi mást? Egy sipkát. Bizony, Mikulás egyik csákóját. Örökbe. Már, ha bírja addig.
S hogy hogy csinálta ezt azAnyja? Majdnem teljes titokban.
Beszerzett a sarki hobbyboltból egy lepedőnyi méretű vörös kartont, néhányszáz "vatta-pompom"-ot, gumis cérnát, és egy zacskónyi hungarocell-hópelyhet. Aztán a konyha egy üres és tiszta sarkában kiterítette a kartont, ráskiccelt kb. 8 csákót, majd kivágta őket.



Ezután térbelivé alakítás következett, majd tíz perc szünet: azAnyja ugyanis megivott egy pohár teát. Felvidultunk. Ekkor előkapta a hobbyragasztót, és másfél perc alatt 1-1 vattapompom-ot biggyesztett minden csákó tetejére, majd ugyanennyi idő alatt felhelyezte a hópelyheket és a használathoz nélkülözhetetlen, méretre vágott gumis cérnákat is egy-egy gyors duplacsomóval. Telerakta a konyhaasztalt az elkészült csákókkal, és ellágyult tekintettel méregettük mai művét. Na ugye, hogy született művészek vagyunk?!

Szerintetek van még olyan ismerősünk, aki nem kapott belőle?

Heti aranyköpések rovatunkból

E héten először is egy kedves barátnőm kislányának "köpését" osztom meg itten, mely így hangzott:

Esteledett már az idő, a kis család éppencsakhogy hazaért az óvodából, és éppencsakhogy bevackolódtak a szobába. A kislány repült anyja ölébe, karjaival szorosan átölelte az imádott lény nyakát, arcát a másik vállgödrébe fúrta, és így szólt:
"Anya, Anya! Úgy hiányzoltál! Nagyon szeretlek. Egész nap úgy hiányzoltál! Mi az, hogy "hiányoztál", Anya??"

2011. december 12., hétfő

Egy golyó rövid története

Lassan tényleg elkezdek készülődni a karácsonyra. Gyerekkel készíthető, egyszerű és hatásos díszek, valamint ételek terén több ötletet is találtam már más oldalakon, ha kitalálom, hogy kell idelinkelni őket, megteszem. Most azonban a Zserbógolyó igaz történetét mesélem el.
A receptbe botlani véletlen műve volt. A golyó hozzávalóinak teljes felborítása hirtelen és bohó ötlet volt. A szöveg ugyanis így szólt: "Végy 40 dkg aszalt sárgabarackot, és áztasd meg pálinkában 2 napig. /Gyerekek esetében pálinka kerülendő, végy helyette narancslevet. Vagy használj baracklekvárt egyszerűen./ Utána zúzd péppé és keverd össze 40 dkg darált, cukros dióval. Formázz belőle golyókat és szikkaszd 2 napig. Készíts csokimázat, vond be vele a golyókat és majdnem lezárt műanyag dobozban őrizd Karácsonyig." Olvasás után kimentünk a konyhába, és alapos spájz-kutatás után így készült a golyó: Fogtam 25 dkg őrölt mogyorót, és gondosan beleforgattam 4 evőkanál /házi/ körtés-citromos-répalekvárba. Azaz forgattam volna, de a lányok két kézzel gyömöszölték magukba a mogyoróőrleményt. Hosszú percekig. A maradék tényleg belefürdött a répadzsembe, amiről Fecsegő műanyag fakanalas keze gondoskodott bátran. Ezt a masszát már csak a kisebbik manó kóstolgatta ütemesen. Amit kimentettem, abból golyó lett, és 24 óra múlva valóban csokifürdőbe kerültek. Fekete fejükön most 1-1 cukorpillangót egyensúlyoznak. Majdnem szépek, majdnem kerekek. De finomak.

Miközben ténykedtünk, eszembe jutott kedves volt kollégám, Zsolt édesanyja és az ő remek muffinja. Zsófi néni remek háziasszony, tanúsítja most már az egész családom, de a főzési szokásai egy darabig nem voltak ismeretesek számomra. Egy nap Zsolt gyönyörű és igen finom csokis-meggyes muffinokat hozott ebédutánra. Minket is megkínált vele. Aztán ahogy nyeltük a falatokat, kitört belőle a rá annyira jellemző, szolíd kacagás. Kérdésünkre -nevetéstől csukladozó hangon- elmondta, hogy ahhoz képest, ahogy ez a sütemény készült, tényleg jó lett. Zsófi néni ugyanis úgy sütötte őket, hogy elővett egy méretes keverőtálat és a receptes könyvét. Miközben a könyvből hangosan olvasta a hozzávalókat, vette is elő őket, és a kellő mennyiség máris érkezett a tálba. Zsolt és édesapja egyszer csak erre lettek figyelmesek:
- Liszt ... megvan; vaj ... megvan; cukor ... megvan; tojás ... megvan; kakaópor ... megvan; kefír ... kefíír? na, az nincs. De van itt egy jó kis üveg meggykompót. Nosza, bele veled, meggy! Most mit néztek így rám, fiúk, csereszabatos, nem? -

Az eredmény ismeretében és emlékében ma is csak azt tudom írni, hogy DE. Nagybetűvel. Gondolom, inkább a véletlen műve, de azóta sem ettem ilyen jó muffint.
És ha a minap én sem pont így jártam volna el a zserbógolyót illetően, talán nem fakadok harsány nevetésre sem a gyerekek előtt, és ma ez a kis történet se került volna ide, Elétek.

Heti aranyköpések

Nagylányom kápráztatott el hétvégén ezekkel a bámulatos szösszenetekkel:

"Ha a Barbinak holnap lesz a névnapja, Anya, akkor én már tudom, mit adok neki ajándékba. Az egyik régi hajgumimat."

"Anya! Nézd! Már elérem ezt a lyukat, és belefér az ujjam! Csak Anya, csak nem tudom kivenni belőle, mert beszorult!"


A hajgumi tényleg ajándék lett, az említett Barbi -édesanyához és jó szívű lényhez méltón- rezzenéstelen tekintettel vette át eme értékes -és mint sejthető, enyhén használt- relikviát. A lyuk pediglen az emeletes ágy felső rácsának egyik lemezén éktelenkedik, valaha görcs lehetett. Mostanra mindkét lány előszeretettel vizsgálgatja mibenlétét, de a földön pipiskedve még csak a Fecsegő éri el. A Tipegő a saját matrac-szintjéről nyúlkál felé, és úgy nézem, gyorsan tanul :(. A huncut ujjat azért ki tudtuk varázsolni a fogságból, mert csak nem sikerült olyan mélyre nyomni, hogy rekedése legyen. Szerencsére.

2011. december 11., vasárnap

Időjárás

Csütörtökön egy volt szomszédomat temették. Furcsa egy nap volt. Kora reggel derűs volt az ég, aztán alig húsz perc alatt feltámadt a szél, de olyannyira, hogy az első emelet fölé dobálta a még fellelhető faleveleket, majd miután bátran a házfalhoz csapdosta őket, kacagva továbbszáguldott. Hogy ennyivel senki ne ússza meg, leszakadt hirtelen egy kiadós zápor is, de hogy havaseső vagy "rendes" eső volt-e, meg nem mondanám. Esett függőlegesen, esett ferdén, esett keresztbe és talán még felfele is. Aztán sütött a nap. Hétágra. Aztán esett megint. Aztán szélvihar is volt. (Állítólag a búcsúzni jöttek fejfedőit kedvesen össze is kavarta ez a huncut úrfi.) Aztán kora délutánra már csak a szélvihar maradt, mintha sötétedésig mindent ki akarna fújni belőlünk, hogy tiszta lappal kezdhessük a holnapot. A szobánk ablakából nézve arra gondoltam, hogy maga az Idő sem tudja, hogyan is búcsúzzon el ettől a -hasonlóan szétszórt életet élt, rengeteg fájdalmon és örömön átmenő, remélem, mégis boldog és teljes életet élt- meglehetősen szeleburdi asszonytól, kinek emlékét kegyelettel megőrzöm.

2011. december 7., szerda

Azt hiszem, megszülettem

Ez ilyen egyszerű lenne?
Éveket gógyizott rajtam Anyám, aztán most egy perc műve, és elindultam... Pont, mint a való életben. Hát, görcsök helyett egyszerűen és bátran neki kell buzdulni a dolognak. Csináljuk hát. Lássam, hogy is nézek ki valójában.
Hello World!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...