Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én gyerekkoromban sosem kaptam -vagy csak nem emlékszem, hogy kaptam volna- otthon tojáslevest. Valószínűleg a szüleim se szerették sose. A menzán néha előfordult, ott meg sem kóstoltam. A leves színe sem izgatott fel, és a benne úszó tojásszálak, hááát, mit mondjak, azok sem.
Történt viszont egy hónapja, hogy az óvodából hazajövet Fecsegő első szava az volt, hogy ő milyen finomat is evett ebédre. Hogy mit is? Hát tojáslevest. Háromszor is kért belőle. (Uhh.) Majd megkérdezte, hogy én mikor fogok neki ilyet főzni. (Huhh. Nem túl hamar, Kedves...) Telt-múlt az idő, és egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy tényleg úgy ízlett-e neki, és hogy én el tudom-e készíteni a levest, vagy még a vége előtt kirohanok a konyhából. Voltunk közben Agárdon, és ott éppen akkor tojásleves volt a menü. Kértem belőle a két lánynak 1 adagot, felezve. Fecsegő egyszuszra befalta, nemcsak az övét, hanem Tipegő levesének nagyját is. Láttam, Tipegő is zavartan szemléli a tányérja belsejét, de Fecsegő tempóját és élvezetét látva ő is nekilátott fogyasztani. Hamar lelohadt a kedve. Sebaj.
Fecsegő éppen köhög (is -mostmár "is", sajnos), gondoltam, főzök ebédre jó kis meleg levest. Mi is legyen? Legyen hát tojásleves. Reggel együtt nekiláttunk, az alaplé elkészült hamar. Ebéd előtt megmelegítettük, és beleeresztettünk 1 tojást. Fecsegő megszemlélte, majd azt mondta, jöhet bele még egy. Beleeresztettük. Utána tálaltam.
S hogy ki ette meg az egészet?
Naná, hogy Tipegő :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése